Volt köztünk, aki személyesen is érintett volt. Egyik kolléganőnk Mecséren lakik, ahol az Ő házát és családját fenyegette a víz, míg kollégánk rokonai Győrújfalun élnek. Ezért főleg ezen a két helyen voltunk.

Mikor meghallottuk, hogy jön a víz, s szükség van önkéntesekre nem volt kérdés, hogy megyünk. Kedden és szerdán Mecséren töltöttük a homokzsákokat a falu különböző pontjain. Mindenki, aki ott élt, vagy csak egy kis köze volt a településhez egy emberként dolgozott. Rengeteg önkéntes tűzoltó, más településekről érkező segítőkész ember jött. A kisebbek nyitották a zsákot a nők tartották, a férfiak lapátolták. Három nagy lapát, vagy négy kicsi. Se több, se kevesebb. Pont ennyi kellett bele, hogy jól elterüljön és nehéz se legyen. Ha megtelt egy zsák feladták és a csatársorban ment végig a helyére. Kedden még voltak kisebb fennakadások, mikor több volt a homok, mint a zsák, de szerdára ez a gond is megoldódott.

Hogy mennyi zsákot töltöttünk meg? Nem számoltuk, csak töltöttük és töltöttük, ahogy bírtuk. Szerdára olyan jól és szervezetten ment az egész, hogy miután leborította a nyerges a homokot (kb. 25-28 köbméter) 1-1,5 óra múlva már mind zsákban volt. Kellettek is a zsákok, hiszen a gyorsan felhúzott, ideiglenes töltést meg kellett támasztani. Pénteken, mikor a víz elérte már majdnem a maximum szintet a gátakra akkora nyomás nehezedett, hogy félő volt, bedönti az ideiglenes töltést. Este ezért mindenki azon dolgozott, hogy az előző napokban megtöltött zsákokkal kibordázzuk a gátat, hogy ellensúlyozni tudjuk a víz nyomását. Két zsák széles, körülbelül egy méter magasra építettük a bordát, egy zsáknyi helyet kihagytunk, majd kezdtük előröl. És ez ment egész este, míg a gát nem lett annyira erős, hogy ellenálljon a víz nyomásának.

Csütörtökön délután pont Budapestre tartottam, amikor hívtak, hogy Győrújfalunál megsüllyedt a gát egy szakaszon. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem lehetek ott, ezért siettem, amennyire tudtam. Olyan negyed 9-kor indultam vissza Pestről, s mivel tudtam, hogy minden perc számít, és kell a segítség „rohantam”, amennyire csak tudtam. Fél 10-re sikerült is kiérnem Győrújfalura. Mivel nem tudtam, hogy hova kell menni, megálltam a faluházánál, ahol mondták, hogy a focipályánál van mindenki. Oda mentem én is, de már akkor is rengetegen lapátoltak, töltötték a zsákokat. Egy fél óráig ott segítettem, majd jöttek a víz-ügytől, hogy kellenek emberek a gátra. Felpattantam a platóra a többiekkel és mentünk. Egy jó 5-10 perc volt, mire kiértünk. A látvány, ami ott volt egyszerre volt döbbenetes és szép. A töltés mindkét oldalán pár méterenként fáklyák égtek, a töltés oldalán adták fel a homokzsákokat, ami kézből-kézbe ment tovább. Nem is láttam a sor végét, hogy hol lesz a végső helye a zsáknak, de ha tippelnem kell, úgy 1-1,5 km-t „utazott” a töltéskoronán, mire beépítették a helyére.
Mi is mentünk, beálltunk a csatárláncba a tűzoltók, katonák, katasztrófavédők és civilek közé. Mindenki tudta, hogy gyorsan kell dolgoznunk, hogy ne legyen baj. Szerencsére jó hangulat volt, s közben ismerkedtünk, beszélgettünk az ott lévőkkel. Olyan gyorsan adogattuk a zsákokat, hogy a sor végén felgyülemlett, s nem tudták azonnal építeni a nyúlgátat. Ilyenkor volt 1-2 percünk szusszanni egyet. Mindenki ivott egy kis vizet, vagy gyorsan elszívott egy szál cigit, majd egyszer csak a távolból üvöltötték, hogy „jöhet a zsák”. Abban a pillanatban mindenki eldobta, ami a kezében volt, visszaállt a sorba és adta a zsákot embertől emberig.

Pénteken, mikor mondták, hogy kritikus a helyzet rokonommal ismét Győrújfalura akartunk menni, de már nem engedtek be minket a rendőrök. Mivel tudtam, hogy Mecséren se valami rózsás a helyzet, fogtam magam és átmentem oda. Ekkor csináltuk a bordázásokat, amit már említettem.

Szombaton reggel jött értem rokonom, s indultunk, hogy segítsünk és leváltsuk az éjszakásokat. A Galántai útnál megállítottak minket a rendőrök, s kérdezték, hogy hova szeretnénk menni? Mondtuk, hogy Győrújfalura önkéntesként segíteni. Közölték, hogy civileket nem engednek be, Bácsára mehetünk segíteni. Nem értettük, hogy mi van, hiszen előző nap lebeszéltük, hogy a polgármesteri hivatallal, hogy megyünk. Kicsit dühösek voltunk a rendőrre, hogy nem engedett be minket. Nem őt hibáztattuk, hiszen csak parancsot teljesített. De rossz érzés volt, hogy nem tudunk menni, segíteni. Így kimentünk Bácsára a depóba. Pár próbálkozás után sikerült elérni Nagy Imre Attilát, Győrújfalu polgármesterét. Elmondtam, hogy nem engedtek be, aki értetlenül állt a dolgok előtt. Mind mondta előtte nem sokkal kísértek be a rendőrök egy konvojt teli önkéntesekkel.

Fogtuk magunkat, autóba pattantunk, és visszamentünk. A benzinkútnál ismét megállítottak minket, majd közölték, hogy álljunk be a sorba, és egyesével bekísérnek minket. Egy autó, egy rendőrautó. Csak így lehetett bejutni a faluba.
Leparkoltunk a focipályánál, felhúztuk a csizmát, kesztyűt és mentünk is. Megkérdeztük, hogy mit lehet segíteni? Mondták, hogy a homokzsákokat kell felpakolni kocsikra és vinni a helikopterekhez. Felpattantunk az első traktorra, ami megállt. Lenyitottuk a pótkocsi oldalát, lentről adták fel a homokzsákot, mi pedig rendeztük. Megtelt a kocsi és már indultunk is. Miközben a kihalt utcákon mentünk végig néztük a házakat, s néha elcsodálkoztunk és nevettünkk azon, hogy az emberi hülyeség határtalan. Miért mondom ezt? Csak egy példa a sok közül, amit ott láttam: a családi ház utcafront felőli része fél méter magasan homokzsákokkal kirakva, ami még annyira nem is rossz ötlet. Csak a tulajdonos azt felejtette el, hogy oldalt végig drót kerítés van, ahova nem rakott semmit sem, illetve, hogy a víz pont a másik irányból fog jönni és, nem csak fél méter lenne, ha nem lenne (szerencsére nem lett). Mint később megtudtam, azon az új részen, akik ezt csinálták szinte mind elmentek (kivéve azok, akik tudták, hogy nem csak a saját házukat, hanem településüket kell megvédeni), mondván, hogy ők nem fognak a gáton dolgozni.

A hosszas zötykölődés után kiértünk a helikopterekhez. Először a rengetek katonai teherautó látványa fogadott minket, kicsit beljebb a sátrak, terepjárók, majd a sok önkéntes, akik a töltés közelében lapátoltak megállás nélkül. Közben a helikopterek felváltva jöttek, vitték a zsákokat a töltés azon szakaszaihoz, ahova gépjárművel nem lehetett eljutni. Megálltunk a kupac mellett, lent készítették a big bag zsákokat. 2-3 perc alatt üres lett a traktor utánfutója olyan jól ment a pakolás. Leadtuk a zsákot 3-4 ember tovább adta, majd bele a big bagbe. Ketten tartották az 1x1x1 méteres zsákot és közben számolták, hogy egybe 30 legyen. Se több, se kevesebb. A nagy zsákokért jöttek a markolók, felakasztották a villára, és vitték is a helikopterekhez. Azok leereszkedtek, leengedték a drótkötelet, felakasztottak rá 2-4 ilyen nagy zsákot, és már szálltak is fel. Ez így ment ez egész nap.
A munkát csak a tikkasztó napsütés nehezítette egy kicsit, mert így még jobban fogyott az ember ereje, mivel szinte sehol sem volt árnyék, ahol dolgoztunk. Miközben pirult le a bőrünk, azért örültünk, hiszen az égiek is segítettek nekünk azzal, hogy nem esett eső, mert akkor nagy baj is lehetett volna a friss töltésen.
Mikor visszaértünk a pályához kicsit várni kellett, mert annyi kocsival álltak, s várták, hogy megpakolják őket. Így gyorsan elrohantunk vízért. Minden forduló alkalmával legalább 0,5-1 liter vizet fejenként megittunk, hiszen a meleg és a munka kiszívta az embereket. A rengeteg felajánlásnak köszönhetően nem volt hiány se vízből, se élelemből. Mikor az ember kezében nem volt szendvics már jöttek és kérdezték is, hogy „kérünk-e?” „Mit kérünk? Szendvics? Üdítő? Gyümölcs? Csoki?”

Este hét óra felé járt, mikor elindultunk hazafelé, pihenni, hogy holnap újult erővel tudjuk folytatni a segítség nyújtást.

Vasárnap reggel ugyan úgy indult, mint szombat. Elsőre nem akartak beengedni minket a rendőrök. Kiküldtek a benzinkútra, s mondták, hogy összevárnak 10-15 kocsit és bekísérnek minket. Kb. 5 perc alatt össze is jött a szükséges létszám, de nem történt semmi sem. Majd odajött az egyik rendőr, aki közölte, hogy nem mehet be senki sem Győrújfalura. Már nem is csodálkoztunk. Egy órányi várakozás után sikerült bejutni.

A focipályánál, már kevesebben voltak, mint előtte nap. Nem is csoda, hiszen mindenki elfáradt már. Eleinte érdeklődtünk, hogy mi a helyzet, mit lehet csinálni, de mondták, hogy nem tudják. Majd jött a polgármester, Nagy Imre Attila, aki közölte a jó híreket. Mára a feladat az, hogy a homokzsákokat kell visszaszedni, hiszen ahogy csökken a víz magassága úgy csökken a nyomása is. Ismét felpattantunk a traktorra, s mentünk a töltésre. A töltés lábánál egy vízügyes várt minket, aki mondta, hogy nem mehetünk fel rá, csak hivatásosok szedhetik vissza a nyúlgátat. Nem akartunk tétlenül ott lenni, s ezért néztük, hogy mit lehetne segíteni. Nem sokkal később jöttek, hoztak ásványvizet a dolgozóknak. Mentünk, felkaptunk egy zsugorral és vittük kiosztani. A töltésen 50-100 méterenként katonák álltak sorba, szedték vissza a zsákokat, majd fólián csúsztatták le a tövébe. Sajnos vasárnap csak ennyit tudunk segíteni, de ez is több volt, mint a semmi, hiszen minden segítség jól jött.

Ebédnél egy pápai tűzoltóval beszélgettem, aki azt mondta, hogy: ,,Le a kalappal a civilek előtt, hiszen a hivatásosok közül senkinek sem kellett ásót fogni, hogy zsákot töltsön.”

Kik azok akiknek köszönettel tartozunk/tartoznak?
Azok a katonák, tűzoltók, rendőrök, katasztófavédelmisek, vízügyesek, önkéntesek akik az ország minden részéből jöttek, építették a töltést éjjel-nappal.
Azoknak a férfiaknak, nőknek, akik segítették tölteni a zsákot, készítették az ételt a dolgozóknak.
Azoknak a cégeknek, magánembereknek, akik gépjárműveikkel, munkagépeikkel segítették az építkezést.
Azoknak a szervezeteknek, cégeknek, civileknek, akik ételt, italt, védőfelszerelést biztosítottak a dolgozóknak.

Ha ők nincsenek, ma nem mondhatnánk el, hogy megcsináltuk, megvédtük otthonainkat!

Ez egy szubjektív írás, ami betekintést ad azoknak is akik nem voltak ott, hogy átérezhessék.